Megtévesztett rovaroktól az innovációig: IgNobel-díjas kutató az ÖK-ban

Tíz tudományos kategóriában adták át idén az IgNobel-díj elismeréseit, melyek közül a fizikai tudományok területén egy magyar kutatócsoport két cikkét díjazták. A kutatócsoport tagja dr. Kriska György, az MTA ÖK Duna-kutató Intézet tudományos főmunkatársa is. A díjazott cikkek azt járják körül, hogy miért vonzódnak a szitakötők a fekete sírkövekhez, és miért vonzanak kevesebb bögölyt a fehér lovak, mint a feketék.

Az ELTE Környezetoptika Laboratórium munkatársai külső szakértőkkel kiegészülve olyan kutatást végeztek, mely elsőre ugyan humorosnak tűnhet, később azonban fontos, a gyakorlatban is hasznosítható felismerésekhez vezetett. Az Annals of Improbable Research rendezésében 1991 óta átadott IgNobel-díj is épp a mosolyt fakasztó, ám egyúttal gondolatébresztő és fejtörést okozó kutatásokért jár. A csoport hét magyar (Blahó Miklós, Farkas Róbert, Gerics Balázs, Hegedüs Ramón, Horváth Gábor, Kriska György, Malik Péter), egy svájci (Hansruedi Wildermuth) és egy svéd kutatóból (Susanne Åkesson) állt össze. A díjat szeptember 22-én a Harvard Egyetemen valódi Nobel-díjasok adták át.
Az első tanulmányban a kiskunhalasi temetőben megfigyelt szitakötők rejtélyes viselkedésének okait keresték a kutatók. Horváth Gábor, Kriska György és kollégáik többször is figyelemmel kísérték, amint számos különböző szitakötőfaj egyedei vonzódtak a fényes fekete sírkövek vízszintes felületeihez, míg a világos sírkövektől távol maradtak. Mivel sok vízirovarhoz hasonlóan a szitakötők is képesek érzékelni a fény polarizációs tulajdonságait és a felszínéről tükröződő erősen és vízszintesen poláros fény alapján ismerik fel a vizet, a kutatók felismerték, hogy a temetői példányok viselkedésében is fontos szerepe van a sírkövek polarizációs sajátságainak. Kiderült, hogy a temetőben látott szitakötők viselkedése azért egyezik a természetes vizeknél élő egyedekével, mert a sötét felületek a vízhez való optikai hasonlóság révén megtévesztőek számukra. Később más mesterséges sötét felületekről is kiderült, hogy a polarizációs hasonlóság miatt megtévesztik a vízirovarokat, ami a poláros fényszennyezés fogalmának megszületését eredményezte.
Kriska György és kollégáik választásos terepkísérletekben is vizsgálták a szitakötők fekete és fehér fényes fóliákhoz és matt szövetekhez való vonzódását. A talajra terített tesztfelületek közül azonban a fényes fekete a szitakötőkön kívül a közeli lovas laktanyáról oda repülő bögölyöket is feltűnően vonzotta. A bögölyök viselkedésének további feltárása gödi és szokolyai lovastanyákon folytatódott, ahol megfigyelték, hogy a bögölyök jóval gyakrabban zavarják a barna és fekete lovakat, mint a fehéreket. Beragacsozott lómakettekkel végzett választásos terepkísérletekkel azt is meghatározták, hogy egy fekete ló akár ötször annyi nőstény bögölyt vonzhat, mint egy fehér.
Mivel a bögölyök állandó zaklatása és vérszívása az olykor maradandó sebek ejtésével és számos kórokozó hordozásával nagy károkat okoz a lótartóknak, nagy az igény a bögölyök ritkítására és távol tartására. A kutatás alapján a szerzők azt javasolták, hogy a sötét szőrű lovakra védelmük érdekében érdemes fehér lóruhát húzni. Később az is kiderült, hogy a fekete-fehér csíkos (és a tarka foltos) felületek még a homogén fehéreknél is kevesebb bögölyt vonzanak, ami a zebracsíkok szerepét firtató régi rejtély egy lehetséges új magyarázatát szolgáltatta, továbbá a bögölyök ellen védő zebracsíkos lóruha piacon való megjelenését eredményezte. Az IgNobel-díjas kutatások hasznosságát az is igazolja, hogy mindebből több szabadalom is született: három különböző lineárisan poláros fénnyel csalogató bögölycsapda, illetve a poláros fényszennyező felületek vonzóképességének csíkozással való csökkentése.

Farkas Alexandra